csütörtök, december 31, 2009

Karácsonyi filmnézés - 2. rész

Folytatódjon a filmes élményeimről való beszámolás. (Első rész)

Becstelen Brigantyk


Ez egy régi adósságom, nem is értem, hogy lehet, hogy csak most jutottam hozzá, hiszen készülésének első híre óta ujjongva vártam. Kicsit meglepődtem a színészválasztásokon, de nem is tudok jobb embereket elképzelni ezekre a szerepekre. Mindenki zseniális volt.
Brad Pitt nagyon menő íz ízes akcentusával; Eli Roth nagyon pszichopata a vérben forgó szemeivel; Til Schweiger olyan német, és olyan kőkemény; Diane Kruger végre kapott egy remek szerepet, amiből a lehető legjobbat hozza ki, és ami nagyon jól áll neki; Mélanie Laurent egyszerűen csodálatos, mosolyognia sem kell, céltudatos tekintetével simán megvesz mindenkit; Daniel Brühl is remekül mozgott az aranyosság és a nagyképűség határán; Cristoph Waltz játékára pedig szavak nincsenek!
Szerintem nagyon szépen mutatta be a film ezt a fiktív Európát, örültem a klasszikus fényképezésnek (tiszta, meleg színek, hagyományos kompozíciók), és a pár beszólásnak, ami az amerikaiak ellen szólt.
Őszintén sajnálom, hogy nem lett a film még egy órával hosszabb, mert nagyon kíváncsi lettem volna az egyes karakterek külön motivációira, élettörténeteire, hogy kiből miért lett az, aki. Persze enélkül is nagyon egyben vagy, csak így néha volt egy kis hiányérzetem.
8/10 csillag

Julie & Julia



Ezt a filmet is nagyon vártam, mert imádom a két főszereplő nőt, ráadásul enni is igen nagyon szeretek. Alaptörténet: párhuzamosan látjuk az eseményeket - Julia Child szakácsnővé fejleszti önmagát; 50 évvel később pedig Julie Powellt látjukéletének egy nehezebb szakaszában, mikor is úgy dönt, hogy mint egy lenyugodási terápia részeként végigfőzi egy év alatt a nagy előd szakácskönyvét.
Az első öt perctől kezdve az volt az érzésem, hogy ez nem is az ételkészítés művészetéről, meg az evésszeretetről szól, hanem két kapcsolat válságáról. Rögtön ezután persze azt gondoltam, hogy csak én vagyok nagyon "emberelemzésfetisiszta" vagy mi. Külön-külön mindegyik szereplő jól játszotta a szerepét szerintem, csak a két központi házasságról nem tudtam elhinni, hogy volt bennük valaha is egy szemernyi boldogság. Még Childékról sem, hiába bizonygatták tízpercenként, hogy az volt ám a nagy szerelem - és gyanúm végig megalapozatlan maradt, de hát na. Persze Powelléknél elég egyértelmű volt a mélypont alapja: Julie csak magával, meg a problémáival törődött, a férjét meg egy szint után ez nem tudta különösebben meghatni, és egyszerűen nem szerették annyira egymást, hogy megoldják a problémákat. (Igaz, a film végén azt írták, hogy még ma is boldogok együtt; well, I hardly think so.)
A végére komolyan megijedtem, hogy akkor ezután ez lesz, a filmek az új valóságot fogják megmutatni, amiben nincsenek olyan párok, akik hajlandóak küzdeni egymásért? Ismétlem, mindezt úgy, hogy a filmben a klasszikus happy end érvényesült. Valami nagyon hiányzott. Nem tudom eldönteni, hogy az őszinteség-e vagy valami más. Hm.
8/10 csillag

Továbbállók



Bár Sam Mendes rendezte, a független filmes vonalat követi (jelentsen ez bármit is, pláne így hajlan 3-kor). A két főszereplő, Maya Rudolph és John Krasinski neve is ismeretlen számomra, holott mindketten játszottak már olyan filmekben, amiket láttam, de ezek szerint nagyon mellékszereplők voltak.
A történet egy párról (Burt & Verona) szól, akik éppen közös gyermekük érkezését várják. Kiderül, hogy Burt szülei elköltöznek Belgiumba, amin először a fiatalok istenesen felháborodnak, hiszen egyrészt miattuk költöztek ide, másrészt pedig a baba legszebb éveiről fognak lemaradni. Mivel nem köti őket semmi tovább (szerencsére a munkájuk is szabadon végezhető bárhol), elhatározzák, hogy elköltöznek. A tökéletes hely megtalálása érdekében körberepülik az országot, felkutatva régi barátaikat, ismerőseiket, hátha valahol végre otthon érezhetik magukat.
Először Phoenixbe mennek, ahol találkoznak Verona volt főnökének családjával, ami maga a megtestesült borzalom - tipikus Amerika. Senki sem szeretne ilyen embereket maga köré. Ezután Tucson felé veszik az irányt, Verona húgához. A következő állomás Burt egyik gyerekkori ismerőse, aki szinte családtag. A Maggie Gyllenhaal által alakított LN nagyon... (nem jut eszembe ez a szó, de nem a hippire gondolok, hanem ilyen újizére, a keleti vallások felé orientálódott személyre, tudjátooook...) ... szóval olyan. Akár szimpatikus karakter is lehetne, de mi inkább szeretnénk szájba rúgni - tehát az alakítás elég hitelesre sikerül. ;) Az itteni élet sem nekik való, a kedves hölgyismerős családmodelljével sem tudnak azonosulni. Így továbbállnak (aú!) Montreal felé, ahol régi iskolatársaikat látogatják meg. Itt ugyan meglelik a családi békét, csak hogy ennek is elég nagy ára van. Végre látni a főhősök szeretetén kívül is igaz, normális érzelmeket, de mégsem nézhetjük őket szomorúság nélkül. Végül Miamiba utaznak, Burt bátyjához, mert a felesége magára hagyta a kislányukkal.
Burt és Verona szerelme őszinte és mentes minden giccstől. (Igaz, néha inkább gondolnám őket csak jó barátoknak, főleg Verona miatt. Burt vallomásai igazán aranyosak. :))
Félnek. Félnek, hogy elmúltak harminc évesek és még nincsen igazi alap az életükhöz. Félnek, mert az élet igazságtalanságával találkoznak lépten-nyomon. Félnek, hogy hogyan alapítsanak családot egy olyan világban, ahol senki sem szeret senkit annyira, mint ők egymást.
Hogy végül hol telepednek le? Derítsétek ki Ti magatok. :)
Ja, és meg kell említeni, hogy a soundtrack is remekül összeválogatott (háromszoros hurrá a Golden Brown-ért).
7/10 csillag

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése