...vagyok már napok óta, úgyhogy muszáj volt keresnem valami recepteket, hogy akkor mégis hogy is van ez. (Sajnos anyukám egész életemben csak egyszer csinált nekem, amikor is megkérdeztem kiskoromban, hogy miazaguba?, mert egészen utálja, bár csak koleszos korában evett. Mondjuk ennyi erővel akkor nekem a mai napig nem kellene pl. rántottát ennem. :D) Nem mintha olyan bonyolult étel lenne, de beigazolódott a gyanúm, mert legalább hatféle elkészítési módot találtam. Így végül a saját szám íze szerint készítettem el a dolgot.
Tegnap a receptkeresések előtt elmentem a boltba hat darab kiflit venni, amiket otthon szépen sorban kiraktam a kenyérvágó tálcára, hogy jól megszáradjanak. Ma első dolgom volt elővenni minden hozzávalót, mert ha nem veszem elő a legelején, akkor hajlamos vagyok megfeledkezni bizonyos elemekről, hiába érzem, hogy hiányzik valami. Szerencsére itthon mindig van a hűtőben darált-cukrozott mák és dió. Igen, dió. Merthogy anyu szervezete nem nagyon tudja bevenni a mákot, így az ő részét módosítottam. Egy bögrébe beáztattam fél marék mazsolát.
Felraktam melegíteni fél liter tejet és összeolvasztottam benne 2 kanál kristálycukrot, 1 cs vaníliás cukrot, egy ujjnyi csíkot a kockamargarinból, meg egy hatalmas kanál mézet. Megtudtam, hogy vigyázni kell, hogy ne forrjon fel; a túl meleg szétáztatja a kifliket.
Közben margarinnal kikentem egy tűzálló tálat. A kifliket felkarikáztam, és kiraktam velük a tál alját. Az isteni finomra ízesített tejjel óvatosan meglocsoltam a kiflikarikákat, majd megszórtam az egyik felét mákkal, a másikat pedig dióval és mazsolával. (Hja igen, a mákra nem rakok mazsolát, mert nem szeretem. :)) Ezután leraktam még egy réteg kiflit, és elvégeztem az előző műveletet. Összesen három réteget raktam, ehhez elég volt 5 kifli is.
A művet betoltam szépen az előmelegített sütőbe, és emlékeztettem magam, hogy 15-20 percen belül rá kell jönnöm, hogy nem fog magától kijönni.
Mivel úgy ítéltem meg (és anyu is), hogy kevéske tej jutott a tetejére, és az szárazabb maradt, ezért úgy döntöttünk, hogy vanília sodót is kell csinálnom. Így hát elkevertem 2 tojássárgáját 3 kanál cukorral és egy csomag vaníliás cukorral, majd felhígítottam fél liter tejjel (amit előtte anyu megmelegített kicsit a mikróban, hogy gyorsabban haladjon a művelet), és kevertem-kavartam a tűzön, és csak kevertem-kavartam. Mikor már kicsit kezdtem unni, hogy nem akar nekem megfelelően besűrűsödni, anyu ötletére megtámogattam egy kis burgonyakeményítővel. Meg is lett az eredménye. :)
Anyu mellettem bablevest főzött, és alig bírtunk megmaradni a bőrünkben ennyi jó illat között. A leves evése közben anyu kifejtette, hogy tulajdonképpen még mindig szkeptikus, de kíváncsi, hogy milyen lesz ezzel a sodódologgal. Aztán nem bírt magával: amíg az illusztrációkat készítettem, ő a tálból eszegette a saját részét. Azt hiszem ez a legpozitívabb kritika, amit kaphattam. :D
Mondjuk nem tudom, hogy hogy lehetett volna elrontani, tekintve, hogy milyen végtelenül egyszerű lépésekre van szükség hozzá. Igaz, anyu mint mindig, ma is elmondta: a szakácsművészet egyik legnagyobb titka az értelmezés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése