About a sick girl

Ti is érzitek ezt a kínt? Ahogy lüktet az egész fejem, de még a fogaim is? Hogy a fejem űrtartalmánál lényegesen több váladék kerül a zsebkendőimbe? Hogy zsibbad az egész tarkóm-vállam-hátam-derekam? Hogy egyszerre didergek és elégek?

Az egész úgy kezdődött, hogy lejöttem Szegedre. A sok elintézendő dolog miatt kitaláltam, hogy egyik hétvégén lent kéne maradni tanulni, olvasni, meg vásárolni, mert hét közben ezeket nem nagyon lehet, otthon meg nem haladok semerre. Haruhi bejelentette, hogy szombaton tömbösített órái lesznek, úgyhogy lent marad, gondoltam, hogy ez így perfekt, maradok én is akkor most, legalább nem leszünk egyedül. Ann Mary egész héten beteg volt, ez csütörtökön látszott rajta a legjobban. Én persze nagy mellénnyel ecseteltem, hogy az elmúlt években két-három alvással mindig ki tudtam kúrálni a nátháimat, kivéve tavaly ilyenkor, de az ugye más...
Tegnap már a reggeli ébredés is gyanús volt. Kilenc órányi alvás után hogy a fenébe nem akarok tudni felkelni? De mivel a suli helyett alszok dolog nem olyan ritka és új, ezért nem izgattam magam rajta különösebben.
Reggeli(tízórai) után rendbe raktam a konyhát, meg nagyjából a fürdőt. Haruhi megjött, ebédeltünk, majd a csodálatos tavaszi napsütésben (ám sapkában-sálban-téli kabátban) elindultunk a városba, megnéztük a piacot, a Széchenyi teret, meg bevásároltunk. Még eső előtt hazaértünk. Kitakarítottuk a szobát, Haruhi felmosott, rendbe raktunk mindent (jó, az asztalom még vár rám...), mostunk két adag ruhát, közben előbb zenét, majd Bridget Jones hangoskönyvet hallgattunk. :D
Olyan hat óra magasságában már majdnem végeztünk, szédülés fogott el. Haruhi azt mondta, hogy csak elfáradtam, csüccs le. Gondoltam persze, igaza van, de azért eszembe jutott, hogy délután egyszer már morogtam, hogy fáj a mellkasom. Hirtelen minden náthás tünet kijött rajtam. Az este folyamán legalább két kis csomag zsebkendőt elhasználtam. És persze előjött a kötelességtudatom is: háromfogásos vacsorát ettünk! (Ez egy olyan hülye jelenség, miért csak ilyenkor jellemző rám?) Megmelegítettük az előző napról maradt grízgombóc levesét Hajninak (aki éppen akkor írt ránk, hogy együk meg, mikor már alig volt a tányérunkban), készítettünk isteni finom makaróni szószt (érzésre egy örökkévalóságig tartott, de ritka jól sikerült), és sütöttem csokis-meggyes sütit, ami jó lett ugyan (figyelitek, eltűnt az önkritikám? :D), de több kakaót is elviselt volna azért. Ezután még pötyögtünk némi zenét, de nem sokkal (és egy neo citrannal, amiért felhívtam Ann Mary-t, pedig kiderült, hogy nekem is volt) később ágyba zuhantunk (vagyis én, mert Haruhi rendes kislány, szépen betakarózott, meg minden :D).
Újabb kilenc óra alvással később nagy nehezen feltápászkodtam. Az utolsó két órában többször is felébredtem szerintem, de ez valami fantomdolog lehetett, mert egyáltalán nem bírtam megmozdulni. Próbáltam enni, olvasni, zajt csapni, de annyira nem ment semmi, hogy inkább leforráztam magam egy pöttyös bögrényi epres teával (életemben nem ittam még ilyen édesen, gondolhatjátok, milyen lett...), és felöltöztem. A baj csak az, hogy egy helyben ülve még csak-csak megvagyok, de mozogva... oh, sweet vertigo. Ennek ellenére az átlagos idő kétszerese alatt bevonszoltam magam a könyvtárba (a valaha volt sétálópartnereim, akik nem bírtak velem lépést tartani, most örülhettek volna, milyen lassú vagyok; pedig ők nem is próbáltak még együtt haladni Ann Mary-vel...). De milyen jól tettem! Azon túl, hogy milyen sok emberrel tudok most éppen beszélni, sikerült feljelentkeznem egy kurzusra, meg ilyenek. La vie est belle.
Csak ne fájna az összes ízületem. És ne vágynék a szerető gondoskodásra. (Este is a bal oldalamon kezdtem el aludni, sőt, úgyis ébredtem, pedig mindig a jobbon szoktam.) Még kamillateánk sincs otthon, hogy kigőzöljem a fejem. De ez ellen még talán tehetek.
Vajon akartam még valami másról írni nektek? Hm. Bye.

Valentin

Egyébként semmi bajom ezzel az ünneppel(?). Mármint, rühellem a marketing által felkapott részét, meg a sok szívecskét, meg plüssöket, meg... tudjátok. Konkrétan ki lehetne velük kergetni a világból, és elég nyomós válóok lenne nálam ízlésbeli különbségek miatt. :D
De a hagyományos része, hogy titkos üzenetekben fejezzék ki az emberek egymás iránti rajongásukat, szerintem nagyon kedves. Pláne, hogy mostanában milyen ritka a posta személyes levélforgalma. Szerintem mindenki örülne egy rejtélyes üzenetnek, esetleg egy konkrét rejtvénynek, vagy csak egy aprócska, jelképes (de jól értelmezhető) tárgynak, amiből még kabala is lehet. Nem?
Van még egy oldala, ami pozitívvá teszi: emlékeztet. Nap, mint nap elhangzik, hogy rohanó világban élünk. Ez miért ne lenne igaz azokra is, akik kapcsolatban élnek. Már pedig könnyen lehet, hogy ettől annyira eltávolodnak egymástól a felek, hogy igenis szükségessé válik az ünneplés. Mert ugyan melyik munkamániás dolgozna még otthon vasárnap is, ha a párja kijelentené, hogy ma márpedig csak főzni fogunk, meg filmet nézni, mert Valentin-nap van? Melyik főnök tagadna meg egy szabadnapot a hosszú hétvégéhez? Eszükbe juthat, hogy úgyis rég voltak már táncolni, színházban, hegyet mászni, stb. és hát ha most úgyis ez van, akkor meg miért is ne...
Márpedig erre az emlékeztetésre egyre gyakrabban szükség van. Úgyhogy jó dolog ez. Már, ha ésszel... Szerintem.

Az utolsó szemeszter

Hát ezt is megértük: elkezdődött szegedi egyetemi éveim utolsó féléve. Nagyon bízom benne, hogy tényleg ez lesz az utolsó. Igen, vannak még bizonytalan pontok, de remélhetőleg minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.
Hihetetlen, hogy eltelt két és fél év. Hova lett? Mi történt közben? Semmi. Minden. Az emlékeim közül szinte semmi sem kötődik az egyetemhez. A városhoz is alig. Ma is beszéltük Rönével, hogy el nem tudjuk képzelni, hogy öt évnyi tervezgetés után (A-terv: Bp., B-terv: Pécs) vajon hogy ütött be nálunk ez a Szeged-Szolnok dolog. Most ugye az jön, hogy hát nem én szoktam mondani, hogy mindennek oka van? Hát de. Valószínűleg nem is került volna a látóterembe az esztétika, ha nem ide jövök. Meg úgy általában teljesen máshogy alakult volna minden. Viszont úgy érzem, hogy bármennyire is a hátam közepére kívánom már az egész Sun City-t, mégis így volt a legjobb. Annak ellenére is, hogy az emberi kapcsolataim mennyire máshogy alakultak a gimi után. Nevelőtanárom, Márta néni mondta mindig, hogy szerinte csak azért vagyok ennyire közösségi ember, mert addig sem kell tanulnom. :D Lehet igaza volt, hiszen az egyetemen már senki nem ellenőrzött, büntetlenül lehetett bármit csinálni. Pedig szerettem azt az első évet, amikor minden lelassult, mindent szépen kiélveztem, utazgattunk, szórakoztunk, nem törődtem túl sok mindennel, pláne nem az emberekkel. Vagyis, hogy de, csak eléggé lecsökkent azoknak a száma, akik az érdeklődési körömet alkották. Ezzel csak az volt a baj, hogy mikor elkezdett hiányozni, hogy mindent csináljak, mindenhova menjek, mindenkit ismerjek, akkor képtelen voltam visszacsinálni. Megrekedtem. Az egyéb körülmények meg pláne nem segítették a visszaszocializálódásomat, pedig én csak alkalmazkodni próbáltam (néha belegondolok mi indította el egyáltalán ezt a "leépülős" folyamatot; eleinte azt hittem, hogy csak elfáradtam kicsit, de túrót: alkalmazkodtam).
Erről nagyon le kellene szoknom. Szerintem jó úton haladok, elég önzően alakítottam ki a napirendemet, és akkor fekszek le a legvidámabban aludni, ha pont úgy sikerült minden, ahogy szerettem volna, semmi meglepetés. A kiszámíthatóság jó dolog. (Most még. Hamarosan úgyis majd azzal jöttök, hogy már megint nem vagyok elég spontán, pedig tudjátok, hogy minden baromira helyzetfüggő.) Oké, túl önzőnek se kellene lennem. Érdekes, hogy míg elvileg a fiatalok milyen korán felnőnek mostanában, én ilyen lassan fejlődök: néha úgy érzem, csak sötétben tapogatózok. Ugyanakkor tetszik ez a szakaszosság: fokozatosan kerülök egyre nagyobb helyekre, egyre másabb jellegű feladatokkal kell foglalkoznom, stb. Lényeg, hogy minden szépen, fokozatosan megy. Mindig kitalálok valami lelki projektet is, hogy éppen mire próbáljak nagyon figyelni. Illetve úgy vettem észre, hogy ez most már viszonylag tudatlanul megy. Mintha hetente változna a gondolkodásom. Furán érdekes, néha félelmetes... Közben meg tér vissza a maradéktalanul lökött Orsi is. Szerintem magáért beszél a tény, hogy felkértek házi bohócnak. (Kár, hogy mindig a bohócok a legszomorúbbak. :D)
Azt hiszem, kissé elkanyarodtam az eredeti témától. Szóval egyetem. Úgy gondoltam, hogy az esztétika lesz az utolsó, ami érdekel, erre tessék. És még szeretem is. És per pillanat nem tudom elképzelni, hogy milyen másik irányba mehettem volna. Ennyit az okokról. Elég maroknyi a csoportunk, talán 15-en, ha lehetünk (nincs kedvem megszámolni). Érdekes módon az első félév óta (amikor is az újdonság ereje és a vele járó félelem fogott össze mindenkit) most megy a legintenzívebben a kommunikáció az emberek között. Összekovácsolja a népet a szakdolgozat. A félelmek, kérdések, kétségek. Meg a hogyan tovább.
A szakdolgozattal az a legnagyobb baj, hogy olyan minimális mennyiségű írást kellett két év alatt leadnunk, hogy talán együtt nem érnék el a szakdolgozat minimum húsz oldalnyi terjedelmét. Ráadásul valamit talán mondania is kellene a kis szösszenetünknek, de hiába ismerjük így-úgy a témánkat, egy kutató alaposságával nem tudunk felvázolni semmit, és központi gondolatokat se nagyon tudunk megfogalmazni. Eratesó ma mondta, hogy náluk a húsz oldal alapterjedelem egy házi dogánál. Kíváncsi vagyok, ott mennyi fejtörést okoz ez a probléma... (Egyébként tesó, még mindig nem tudom elhinni, hogy magyaros létedre nem tudsz semmit az egyetemi lapokról. Házi feladat! :D)
Persze a bizonytalanság ellenére feladtam a mesterképzésre a jelentkezést. Eddig se volt jellemző, hogy ne tudjam megoldani a dolgaimat, de most mégis, valami új érzés volt, hogy a procedúra minden részét én csináltam. Hogy nem volt anyu, aki kitöltse helyettem a lapot, mert rondán írok (már annyira nem is, de akkoriban határozott vonalat se tudtam húzni), nincs ofő, aki ellenőrizze, hogy minden rendben van-e. És persze sokat dobott az élményen, hogy két hete törzsvendég vagyok a tanulmányi osztályon. Azt hiszem, most bepótoltam az elmúlt két évet is ez ügyben. :D A jelentkezésnél egyébként megtartottam régi "kabaláimat": első helyen kb. elérhetetlent jelöltem meg; optimista módon kipipáltam a diákigazolvány-igénylést, és egy helyett három éves képet ragasztottam be. Pont, mint tizenkettedikben. :D Így már majd csak felvesznek legalább utolsó helyen. nem mintha akkora örömmel töltene el levelezősön folytatni ezt a dolgot. Ahhoz lusta vagyok. De a szükség nagy úr.
Felmerülhet a kérdés, hogy ha már egy éve azon izélek, hogy nem akarok mesterre menni, akkor miért, illetve, hogy miért esztétikára. Nos, amikor már huszadjára kiabálják le az ember fejét, hogy csak arra ne alapozzon már, hogy butának tartja magát, illetve új év első napján a szülei vidáman azzal kezdik, hogy "ugye tudod, mikor van a leadási határidő", az ember meg csak néz vissza bután, hogy minek az, mire a szülők hihetetlen reakcióidővel lelombozódnak, akkor csak elkezd érdeklődni. Meglepő módon a keresés is meg tudja izzasztani,, legalábbis a google első találata a választott képzésre, amikor a felvivel nem boldogul. És ha közben háttérzajként ott a tévé is, akkor esélyes, hogy "vicces" reklámokat fog hallani közben, amik akár az életének szlogenjei is lehetnének. Akár. De talán nem.
Mikor ma meséltem Katy-nak, közölte, hogy ezek jelek, amikre oda kell figyelni. Hát persze drágám, de akkor kegyednek nem kellene figyelnie a hirtelen sok diplomata autóra, és befejezni a köztisztviselős cuccot? Kisasszony, önből valami külügyes lesz, fogadja el. Tudom, hogy akarja. :D
A képzések kiválasztásánál próbáltam azért reális maradni. Fontosak voltak a minőségi, anyagi és földrajzi szempontok is. Az, hogy a minden évben felállított sorrend most is ugyanolyan maradt, az vagy véletlen, vagy pedig azt jelenti, hogy zseniálisan gondolkodom már elsőre is. :D Végül csak esztétikát jelöltem, azt három helyen. Szeged így ugye kapásból kilőve. Igaz, ott meg a vizkult-szak tetszik nagyon, de ha én nem megyek el a városból, akkor meg fogok fulladni. (Ennek ellenére, ha úgy alakul, nem tartom kizártnak, hogy később levelezőn, vagy valahogy megpróbáljam.) Szükségem van a lehető legnagyobb változásra. A költözés remek lesz. Friss levegő, új emberek. És mégsem, tekintve, hogy mindenhol várnak már, és mindenhonnan kaptam már konkrét lakóhely felajánlásokat. :D Elveszni tehát nem fogok tudni.

Ha már változás:
Szerintetek is sürgősen és drasztikusan szortíroznom kellene az mp3-lejátszóm tartalmát? Néha váratlanul olyanokba botlok bele, hogy jaj. (nem tehetek róla, hogy a random hallgatást preferálom)

Ui.: Még mindig azt mondom, hogy a két évente költözés lenne ideális. Abba azért beleférne, hogy lássam a világot Szentpétervártól New Yorkig, Barcelonától Berlinig.
(Csak már megint ez a fránya megosztási vágy...)

Uui.: Annyira nem aludtam egész héten a sok korán kelés miatt, hogy szokásos lefekvési időm is túl későnek tűnik, és halvány lila sejtelmem sincs arról, hogy mit gépeltem le az elmúlt másfél órában. De elküldöm a bejegyzést. Mert miért ne?

Ihlettelen, ezért rövid-zenés

Nem értem, miért kell a vámpíros vég (remélem, most felcsigáztam az idetévedő molyokat és jól meghallgatják/megszeretik :D), de ez a videó ettől függetlenül is gyönyörű. Emlékeztet bizonyos állapotaimra. (Szerencsére ritkán kerülök így a nép elé.) És a "frufrum" is most pont ekkora. Persze a fekete körömlakk nem jellemző. (Más se, szóval ezt most nem tudom miért írtam.) Mellesleg csodálatosak a kalapok, amik 1:05-nél láthatóak. Kedvenc forma, bár azt hiszem, nekem csak a keskeny karimájú áll jól. (De azt is tudjátok, hogy sosem ilyen alapon választok fejfedőt. :D)

Egyébként a dal is szép.

Ui. vagy mi: van egy fejben megírt szorgalmi időszak kezdő összefoglalásom, meg egy elmentett, ámde ritka rossz filmajánlóm, majd lesz valami belőle egyszer csak. Vagy nem. Közben létre kellene már hoznom életem minimum 20 oldalas mérföldkövének a vázlatát. Ehhez el kellene olvasnom egy kisebb rakás könyvet. Meg még többet passzióból. Film nézhetnékem is van. A zenehallgatásban most megrekedtem, jobban kielégít, ha eldalolászok magamban, de van rá esély, hogy találok hamarosan egy hatszázadik kedvencet és visszatér a lelkesedés. Múzeumba is tervezek menni, legalább két kiállítás van, ami érdekel (további kultúrprogramok kapásból kiesnek financiális okok miatt a látószögemből...). Csak kellene regisztrálni tumblr-re is, mert miért pont én ne, de mivel konkrét felhasználási indokot nem tudok rá (értitek, szóval hogy fogalmam sincs, miért van rá égető szükségem, és hogy mi a francra fogom használni; de remek agybutító dolog lesz szép dizájnt csinálni neki... pl.), ezért megvárom, hogy twitter-pajtos @zakkantanett is eléggé unatkozzon ahhoz, hogy együtt betörjünk. :D
Jé, látjátok, visszatértem régi szenvedélyemhez, a zárójelekhez! :D Szerintem látszik, hogy két napja átlagember módjára kelek, és ha valami csoda folytán bejutok a reneszánszos kurzusra, akkor egy héten már háromszor kell majd korán kelnem, kétszer 7 előtt és az borzalmas lesz... nektek, mert hogy kedvenc Orsitokból kb. nem marad majd semmi. Viszont akkor gondolatai se nagyon lesznek és az baromi jót fog neki tenni: mint egy nyaralás mondjuk. Ó, és a következő egy hétben produkálnom kellene valami cikket is "nemzet(i)" témakörben. Örülök neki, hogy ilyenkor kijön, hogy tényleg nem tudok írni, mert ha tudnék, akkor nem akadnék fent olyan apróságokon, hogy miről is írjak... Nekem miért nem osztottak kreativitást?
Ó, jöjj múzsám, hol a túróban vagy már?


Uui.: Emberek, nem kellene egy halvány pöttyet jobban odafigyelni a dolgaitokra, ha már kultúrközpontban éltek? Legalább tavaly ellenőriztethettetek volna mindent... Persze, nekem mindegy.