szerda, március 31, 2010

A 22-es csapdája

Március 31.
Átlagos, szeszélyes tavaszi nap. Napsütésre ébredt, de hamarosan újra szemerkélni kezdett az eső. Újra, mert hajnalban is esett. Késő hajnalban. Amikor ő már aludt. De hirtelen ismét kisütött a nap. Ez váltakozik pár percenként. Vicces. Pont ilyen a lány hangulata hetek(hónapok?) óta. Az éjjeliszekrényeként funkcionáló kartondoboz tetején a szemüvege helyett egy csokor nárciszt, egy csomag étcsokis kekszet (az egyik kedvence) és egy köszöntőkártyát talált. A kártya sarkába egy halom léggömböt rajzoltak. De a lány nem szereti a léggömböt. Viszont halacskákra hasonlítanak. A halacskákat se szereti, de a farkuknál megkötött példányok mégiscsak viccesek. Köszi, AnnMary!
Mondjuk, a lányt mindig is az apró örömök éltették. (És kiborulni is apró dolgoktól szokott.) Eszébe jutott, hogy valamiért mindig azt mondja, hogy nem szereti a virágokat, pedig megmagyarázhatatlanul rajong a nárciszokért. AnnMary ezzel nem is volt tisztában, csak megjegyezte, hogy csütörtök reggel hogy megörült az udvaron kinyílt példányoknak.
Vannak más bolondériái is. Szereti például a friss zöldborsó illatát. és utálja a buszok jellegzetes szagát, ami már az ajtóban émelyítően hat rá. Ő vonatozni szeret, de azt nagyon. Szeret átsuhanni a Kiskunságon, főleg naplementében. Azt is imádja, ha hajmosás után tiszta ágyneműbe fekhet.
Szereti a meséket is. Ha könyv kerül a kezébe, vagy beül egy film elé, megszűnik körülötte minden. Szeret elmerülni más életekben, más álmokban. Sosem tud azonosulni a női szereplőkkel. Csak egyetlen eggyel. Az a film elég jól összefoglalja a lelkivilágát. Szó szerint meg is mondják benne: "Rossz idők járnak az álmodozókra".
Persze, a héten még nem csinált semmi értelmeset. Viszont rájött, hogy mi baja. Pár napja megint éjfél után keveredik haza, amikor is csak bedől az ágyába, és csak reggelre lesz ereje legalább egy zuhanyt venni. Egy évvel ezelőtt ez volt neki az általános, mindennapos. Elég volt neki hat óra alvás, pörögtek körülötte az események, nem volt egy csepp nyugalma sem, és mégis élvezte. Ősszel nagyon belassult. Nem sok éjszakázást csinált a szobája falain kívül. És hogy hiányzik ez neki! Nademajdleszezmégígyse...
Érdekesek ezek a hajnali séták. Lépteit a Hold fénye kíséri, zenét hallgat, ha üres az utca, még talán énekelget is. Tegnapelőtt szomorkás hangulatban ballagott haza, pedig előtte órákon át csak szakadt a röhögéstől. Csak arra tudott gondolni, hogy hát ez most már mindig így lesz? hajnalban, haza, egyedül az üres lakásba/szobába/ágyba? Persze, ő mondta mindig, hogy saját életet akar. De nem ennyire. Egészen kicsi kora óta az egyik legmeghatározóbb kérdése az volt, hogy hova tartozik. Rendületlenül kereste mindig, belekapaszkodott mindenbe, amibe csak lehetett. (Még meg is keresztelkedett!) A rengeteg próbálkozásból csak egyszer érezte, hogy ezazigen! De nem. Azóta nem is érdekli igazán. Vagy nem is tudja. Fura az egész.
Tegnap már egészen más hangulatban lépdelt a lakás felé. Direkt gyorsan lüktető zenét választott, hogy megadja neki az alapsebességet, és hogy lehetőleg ne most forduljon magába. Szédült volt. Kacsázott össze-vissza. Meg táncolt. Sokkal többen voltak az utcán, mint előző éjjel, pedig legalább egy órával később tette meg az utat. De őt aztán nem zavarhatta meg semmi. Mire hazaért rájött, hogy valószínűleg minden így van jól. Ő sajátmagához tartozik. Ezt meg kell értenie. Talán jobb is így. Ezt a féligénytelen életmódot úgysem lehet máshogy csinálni, csak egyedül.
Nem, nem borult ki. Nem, nem fájt neki. (Talán csak egy kicsit, alig érezhetően.) Nem, fogalma sincs, hogy mi az értelme ennek az egésznek. És nem, nem is érdekli.


Hogy mit fog csinálni ma 22 óra 5 perckor? Rejtély.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése