Úgy menni koncertre, hogy az ember hajnalban kelt és rögtön utána tesiről remegő(!!!) lábakkal jött ki, nem annyira menő. Pláne, ha a koncert előtt egy órával simán bealudt. Viszont megállapítottam, hogy egyedül is remek. (Jó, erről most vitatkozhatnánk, hogy tényleg egyedül mentem-e, de minek.)
Az alig fájó lábamnak köszönhetően egy 80 éves néni sebességével közelítettem meg a ruhatárat, majd a tömeg(?) mögött kinéztem egy remek falnak dőlős helyet, és szépen, lehunyt szemmel próbáltam eldönteni, hogy vajon el fogok-e aludni azonnal, illetve, hogy jó-e az előzenekar. Aztán arra jutottam, hogy a Sophie Braun egy jó dolog. A végén a két Foo Fighters feldolgozás különösen jól esett (ha több is volt, jelentem: aludtam).
Kissé szédültem még, mikor újra körül néztem. Rögtön egy bambulással indítottam. Rájöttem, hogy egy tök jó kockás zakót bámulok. Rájöttem, hogy a tök jó kockás zakó a címszereplőhöz tartozott. Rájöttem, hogy tulajdonképpen milyen eseményre is jöttem és elmentem egy kóláért, miután újfent nem tudtak meggyőzni arról, hogy szeressem a sört. Ezen a ponton azért megkezdődött a szokásos sms-es koncertközvetítés. Ennek következtében sikerült úgy hozzábasznivágni a kőpadlóhoz a telefonomat, hogy még az aksija is messze szállt. És mivel két éve leszoktam arról, hogy éjszakára kikapcsoljam a telefont, döbbenve tapasztaltam, hogy az üdvözlő szövegem "Welcome to CIA"; de ez valamiért rajtam kívül nem hatott meg senkit.
Az előzenekar lelépése után sikerült felmérni a helyet: a Mono baromi jól néz ki, de szerintem max. noname, 10 fős rajongói táborral rendelkező bandáknak lenne jó koncerthelyszín. Én - miután elkönyveltem, hogy se a hely, se a fizikai állapotom nem alkalmas táncolásra - a színpadnak csúfolt 2x2 méteres terület melletti/feletti asztalnál foglaltam helyet, így egyedüliként láttam rá mindenre.
Ponikloék setlistje - már amennyire jó a memóriám - kb. egy számmal különbözött az őszi, JuGyu Klubos koncertétől. Az akkori 22 fős közönség viszont megháromszorozódott. Ennek következtében mindenki álldogált/szorongott a "tánctéren". Talán 3-4 ember próbálkozott lötyögéssel. Amúgy minden szép és jó és hibátlan volt, csak szerintem a zenekarnak se volt helye. Legalábbis néha úgy tűnt, hogy a basszeros sem nagyon tudta, hogy kellene állnia, hogy jó legyen. Mondom én, hogy kicsi volt az egész. Majdnem lefordultam a székről a röhögéstől, amikor Imre az utolsó számot Kőváry Zolinak ajánlotta: Nélkülem nem működsz. Ráadás nem volt, hiába tapsoltunk, illetve hiába kiabált a távolabb ülő, rendkívül kulturált társaság... Azért a szokásos arcok betámadták őket némi dedikált szuvenírért. (Pl. a srác, akit múltkor hiányoltam Neo-ról. Hm, úgy tűnik, hogy két és fél alatt megtanultam, hogy kik vannak ott minden koncerten. Viszont hiányzott legalább két zeneőrült. Vajon nem értek rá, vagy még nálam is tájékozatlanabbak? Persze, kit érdekel...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése