szombat, augusztus 28, 2010

Inglend, Inglend - sűrű és barátságos befejezés

Camebridge-i tartózkodásunk utolsó pár napja gyorsabban telt el, mint gondoltuk. Furán éreztük magunkat. Nem kifejezetten szomorúnak, mert volt abban valami jó is, hogy hazamegyünk, de akkor sem voltunk kifejezetten jól.
A péntek ráadásul azzal a viszonylag szomorú momentummal kezdődött, hogy bementem Phaedrához az office-ba, hogy kinyomtassuk a beszállókártyáinkat. (Igaz, kaptam sütit!)
Hm, hazudok. A péntek azzal kezdődött, hogy miközben sétáltam be a Pembroke-ba, egy rókavadászatba(!) futottam a város közepén!? Hogy hogyan lehetséges ez? Először csak a két rókajelmezes férfit pillantottam meg, akiknek azért (a gyengébbek kedvéért) oda volt írva a hasukra, hogy "SILVER FOX". Őket követték a fehér polós (és többnyire kopasz) "vadászkutyák, illetve egy piros pólós "HUNTER". Volt egy fekete pólós ember is sereghajtónak, de az ő feliratára már sajnos nem emlékszem. Szerintem zseniális, hogy így tartanak életben egy nem túl állatbarát hagyományt.
A nyomtatás után besétáltam a városba, de csak a Sainsbury's-be, hogy megvegyem a hazaígért lekvárokat és csokikat. Visszafelé azon mosolyogtam magamban, hogy most, hogy így egyedül vagyok, senki nem kérdezi meg tőlem, hogy akarok-e puntolni.
Otthon kellemes tunyaságba ringattam magam, miután nagyjából összedobáltam a bőröndömet. Mesi persze még mindig tanult (amikor nem facebookozott). Ekkor jött az üzenet valamelyik cseten keresztül, hogy az van, hogy Rachelék mégsem érnek rá színházba menni, viszont Logan kapott három ingyenjegyet a Szentivánéji álomra, és ha gyorsan összekapjuk magunkat, és hozunk a negyedik jegyre 8 fontot, akkor mehetünk. Naná, hogy nem akartuk kihagyni. A kedvenc Shakespeare darabom!
Egy órával később már a taxiban ültünk (nem igazán lett volna erőnk kigyalogolni a városhatáron is túlra a Milton Country Parkhoz, pláne London után, meg úgy, hogy időnk se volt kitalálni, hogy hol van), és indiai származású sofőrünk sztorijait hallgattuk, bár a kőkemény akcentus mögül csak Logan értette ki (ő is csak alig), hogy ő amúgy már itt született, meg több állása van, meg rakás pénze, sok háza, még több gyereke, akik közül az egyik a Trinity-ben tanul, meg ilyenek... Logan utána előszeretettel parodizálta a tódításokat, természetesen sokkal érthetőbb akcentussal.
Mint azt talán már kitalálhattátok ez egy szabadtéri előadás volt. Ha hamarabb ismertük volna a körülményeket, akkor mi is készülhettünk ovlna rendesen, ugyanis körülötttünk mindenki plédeken és összecsukható székeken üldögélt, miközben bort/sört kortyolgattak és szendvicseket, salátákat, sajtokat eszegettek. Nem kicsit lettünk mi is éhesek közben. Azért beültünk legelőre, középre, nehogy már ne lássunk a székektől. És persze az egyik színésszel is készült közös fotó, de ezek addig nem láthatóak, míg Logan nem teszi őket közzé.
Természetesen a darab zseniális volt. Az eleje is jó volt (bár kellett egy negyed óra, hogy megszokjam a nyelvezetet), de a második felvonásnál már szakadtam a röhögéstől, meg persze könnyeztem is egyfolytában. A lányok rögtön ráindultak a Puckot játszó Martinra (nézzétek meg itt az eddigi szerepeinek listáját; képzelhetitek...), én meg szimplán a kosztümökre. (A többi színész listája itt látható, legalul.)


(katt)

Hja, és felmerülhet a kérdés, hogy honnan lehet egy kaliforniai srácnak ingyenjegye egy angol, vidéki kis előadásra. Hát úgy, hogy van Logannek egy barátja, akinek van egy barátja, aki játszott a darabban. Nem is akárkit, hanem magát Oberont. (Az most mellékes, hogy ő volt az egyetlen, akiből alig értettem valamit.) A darab végén persze Logan odament, megköszönte, hogy itt lehettünk, elmondta, mennyire jól szórakoztunk, stb, majd bemutatott minket, mint magyar barátait. Itt jött a meglepetés: Greg odafordult hozzánk, és csak úgy lazán, "Szia!"-val köszönt nekünk egyesével. Mivel én voltam az első, annyira ledöbbentem, hogy a kézfogásunk is megállt a levegőben, és azt sem tudtam hirtelen, hogyan köszönjek vissza. :D
Ezután csúnya módon a Tescóban garázdálkodtunk. Mármint az volt a csúnya, ahogy szenvedtünk és baromkodtunk. De nekünk jó volt. És nem is szólt ránk senki tulajdonképpen. Amíg vártunk a hazavivő taxira, addig kabátban ettük a jégkrémet (naná, hogy Cadbury-set!) a parkoló közepén. A második taxisunk nagyon csendes volt, viszont hallgatott zenét, ha jól emlékszem. A Pembroke-nál búcsúzkodni kezdtünk, de aztán Logan úgy döntött, hogy hazakísér bennünket. Meg majdnem mentünk moziba is, de aztán az nem jött össze. Viszont úgy döntöttünk, hogy másnapra meghívjuk ebédre.
Szombaton sikerült ismét nagyon későn kelnem. Mesi talán már be is vásárolt addigra. Az ebédterv mákos guba volt vaníliasodóval, hogy mutassunk valami hazait is Logannek. Az alapanyag mondjuk friss baguette volt, de hát örültünk, hogy volt valami. Hatalmas tállal sikerült készíteni, és egészen finom is lett. (Mondjuk a sodóból kihagyhattuk volna a liszt lesülését, de hát jól van.) Szerencsére mindenki kétszer szedett, ezt sikerként könyvelem el.
A késő ebéd után elindultunk Grantchester felé a mezőre. Logan felismerte, hogy erre szokta vinni Calum a hajnali futócsapatot; én megértem, hogy ő csak egyszer csatlakozott ezekhez a mazochistákhoz. Hatalmasat sétáltunk, közben esett pár csepp eső is, és láttunk szivárványt is, szépen a folyó fölött. Utunkat hatalmas, sötét felhők kísérték, de kellemes idő volt amúgy. Sok ember kint volt. Volt egy nagyobb, piknikező társaság, meg kutyasétáltató páros, meg két zenélgető lány, közvetlenül a parton (ők visszafelé ránk köszöntek, nem tudom, azért-e, mert közben énekeltem én is), meg még puntolók, meg egyéb sétálók. Mire szinte végig értünk a part menti ösvényen, teljesen besötétedett. Kerestünk egy csalán- és embermentes pontot a parton, és leheveredtünk picit a fűbe. Képeket nézegettünk, beszélgettünk, élveztük a létezést. Mikor kezdtünk volna fázni, és épp azon kezdtünk volna gondolkodni, hogy talán haza kellene indulni, a távolban tűzijáték kezdődött. Nem szeretem, de ez szép volt. Vagy legalábbis nagyon illett a pillanathoz. (Így lett nekünk is huszadikai tűzijátékunk huszonegyedikén.) Lassan hazasétáltunk, közben tervezgettük a jövőinket, és a közös pontjaikat. Végül bekuporodtunk egymás mellé a kanapéra, és megnéztük a Gilbert Grape-et. (Majd Logan el haza, mi meg el, aludni.)


(katt)

Másnap az volt a tervünk, hogy körbefotózzuk a várost. Először elsétáltunk a másnapi buszmegállóhoz, hogy rögzüljön az útvonal, majd a Parker's Piece füvét fetrengtünk hosszan, csupa olyan kellemes témákról beszélgetve, mint lelki sebek, bizonytalan jövő, etc. Közben Phaedra lebeszélte Logannel SMS-ben, hogy később találkozunk, de ők most épp házi feladatot forgatnak.
Mikor meguntuk a heverészést, bementünk a Pembroke-ba: sehol senki. Így hát sétáltunk egyet a belvárosban, és ténylegesen fotóztam, ha már ez volt a cél eleve. Utána kitaláltuk, hogy hátha van még vacsora a Pembroke-ban, és akkor Phaedra meghív minket. Az van, hogy hiába jobbak a körülmények, az angol menza is csak menza... Viszont épp elkaptuk a vacsoráját befejező Logant, aki ott csatlakozott is hozzánk. Vele is sétáltunk, a város egy másik részében, majd ez a történet is filmnézésbe torkollott. Mivel Soma már befoglalta a kanapét, így fönt a nagyágyban helyezkedtünk el, hogy mindenki jól láthassa a laptopon a 500 days of Summert. A városban játszódó jeleneteknél Logan végig kommentálta, hogy ó igen, ez LA, és ismeri ezt a helyet, ez meg az anyukája kedvenc épülete, meg... Olyan fura, hogy más ismeri a hollywoodi filmek helyszíneit. :D



A film végeztével kénytelenek voltunk könnyes búcsút venni, hiszen aludnunk kellett. Volna, ugyanis Logan távozása után egyedül Phaedra volt álmos. Ő le is feküdt, és bementem hozzá, hogy betakargassam, aminek az lett a vége, hogy ők Mesivel feküdtek az ágyon, én meg a padlón ücsörögtem, miközben az élet nagy dolgairól beszélgettünk. Phaedra közben nagyjából bealudt, de mi csak nagy sokára hagytuk el a szobáját. Nyolc körül keltünk, tehát 3-4 órát ha aludtunk. Phaedrát elküldtük a melóba, és megígértük, hogy majd bemegyünk hozzá (mindenképpen kellett volna, hiszen otthon hagyta a telefonját). Amíg az utolsó simításokat végeztem magamon (meglepő módon rajtam látszott a legkevésbé az éjszakázás, sőt, én ugyanúgy néztem ki, mint egyébként; nem úgy a fáradt szemű csajok), addig Mesi csinált nekem is szendvicset, mert ő ilyen szorgos. Somától nem igazán tudtunk elköszönni, tekintve, hogy aludt, de azért hagytam neki egy rendkívül rövid üzenetet.
Most következett a séta. Nekem gurulós bőrönddel, Mesinek utazótáskával. Gondolhatnánk, hogy nekem milyen könnyű volt a helyzetem. De mégsem volt az, mert az egyik kerekem a kitörés határán mozgott, így néha megakadt, leállt. A sírás határán voltam, de eljutottunk Phaedrához is (ő is majdnem sííííííííííírt :)), meg a buszhoz is. Kb. 10 percünk volt a busz indulásáig (11:00), tehát ideális volt az egész. És itt következett az az egy óra, amiről nem szeretnétek, ha mesélnék. Persze, minek utazik, aki nem bírja. Viszont ez úton is köszönöm a kedves angol pár segítségét.
A reptéren eszegettünk kicsit, megnéztünk egy srácot, hogy milyen menő kabátja van (pontosabban Mesi is csak azért mutatott rá, mert tudta, hogy nekem tetszeni fog, és nem tudta, hogy én negyed órával azelőtt már kiszúrtam), elkezdtünk sorba állni a check-in pulthoz, még sorba álltunk, meg még mindig, meg utána előreengedtünk egy anyukát, meg az Eperkére hasonlító kislányát, meg becsekkoltunk, meg elmentünk mosdóba, és akkor hopp rájöttünk, hogy már megint final call lett hirtelen, úgyhogy uzsgyi, mert fogalmunk sincs, milyen messzire kell rohannunk, de már alig van 10 percünk. A rohanásban a tábláról csak azt sikerült leolvasni, hogy huszonvalahanyas kapu, így majdnem rosszul lettem, mikor megláttam, hogy zárják le a húszast. A hölgyike azonban gyorsan felvilágosított, hogy a huszonegyes lesz a miénk, ne izguljak. Ott meg még legalább 10-15 ember várt, tehát belefértünk az időbe bőven. A repülőt már egészen jól bírtam, bele is kezdtem hát a Vágy és vezeklés olvasásába, amit olvassatok el, mert máris nagyon tetszik, pedig még a felénél sem járok!


(katt)

Fél 6 körül szálltunk le a repülővel. Minden fiatal lány ujjongani és visítozni kezdett, ahogy kilépett a gépből: hát persze, két órája az esőből indultunk el, itthon meg laza, alkonyi 30 fok várt minket. Hogy elérjük az első vonatot, a szüleinket sem hívtuk fel, csak rohantunk csomagot felszedni, vonatjegyet megvenni, egészségügyi kitérőt tenni, és átirányulni a vasúti megállóhoz.
Sajnálatos módon már csak álló helyünk maradt, de azért én jól éreztem magam az úton. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom vett rajtam erőt, és egyszerre peregtek bennem az elmúlt hetek emlékképei a közeljövő álomképeivel.

¤

Annyi, de annyi minden lenne még, amit elmesélhetnék, de nem fogok. Egy részük csak elfeledett, jelentéktelen apróságok ugyan, de más részük igazi nagy történetek, csak nem azokból a fajtákból, amiket mindenkivel meg kellene osztani. Így nem olvashattok a hosszú, magányos hajnalokról, a dalszövegek elmére való fura hatásairól, a felesleges asszociációkról, a rivalizálásokról, a durva tudatmódosulásokról, halálfélelmekről, tehetetlenségtől való félelmekről, rossz kedvekről, tévedésekről, piciny önbizalmakról, különcségekről, könnyekről, megemelt hangokról, barátságokról, életpályákról, szakításokról, hányásokról (bocs, a szinonimaszótár sem talált rá más kifejezést), és egyéb, minden emberrel megeső, mindennapos dolgokról.
De ezeket úgyis el tudjátok képzelni, nem?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése