Itt ülök az egyetemi épület folyosóján szegeden, és az egyetemi jegyzetfüzetem utolsó oldalára írok. Máskor is meg szoktam írni a blogbejegyzéseimet ennyivel előre, de kizárólag fejben. Most valamiért vágytam rá, hogy rögtön kiírjam magamból.
Két székkel arrébb tőlem ül (alszik?) egy talpig feketébe öltözött lány is a világ egyik legcsúnyább cipőjében. Egy órával korábban érkeztem; ha tudtam volna, hogy nem leszek egyedül, maradtam volna a pékségben egy cappuccinóra. Így viszont csak az ölemben tartott spirálfüzetre morzsálom az enyhén túlsütött cukros kiflit. azért majd kéne egy kávé, mielőtt bemegyek kiselőadást tartani.
Olyan érdekes, hogy még 9 óra sincs, de mintha eltelt volna egy fél nap. Igaz, fél 6-kor "pattantam ki" az ágyból az első csöngésre (~majdnem). Valamiért nem díjazza a szemem, ha három órányi, alvásnak csúfolt fél éber álmodás/álmodozás után rányomom a kontaktlencséket. Hm, azt hiszem, jövőhéten azokat is esedékes kicserélni. Szerencsére még van két pár. Szerencsére még mindenből van egy kis tartalék, hogy normálisan kihúzzam ezt az időszakot. Csak érje meg... De ez most másik történet.
Egészen hajszálpontosan sikerült beosztani az időmet a vonatindulásig, igaz, az este direkt behűtött csokimat sikerült otthon hagyni. Nem baj, ha odaérek, majd veszek másikat.
A vonaton 2 megállón keresztül vártam, hogy a kalauznak sikerüljön kiadnia nekem egy gyorsvonati pótjegyet. Istenem, még kimondani is vicc. Napról napra röhejesebbé válik minden. Remélem, hamarosan külön kell majd fizetnem a kiflimért, meg azért, hogy megehetem. Áh, hagyjuk.
Különben elkezdtem olvasni az egyetlen Douglas Coupland könyvet, amit még nem olvastam a magyarul megjelentek közül. Igaz, még a Szellemírók hatása alatt vagyok durván, de hála annak a stílusi eklektikusságának, még nem tűnik fel, hogy ez nem az a könyv. És még tetszik is.
Szokásomtól eltérően már percekkel a vonat érkezése előtt összepakoltam, és kimentem a közlekedőre. Zenét hallgatva figyeltem a tájat, a kósza állatokat, az elhagyatott épületeket. Enyhén szellős, meleg idő volt, vékony felhőréteg borította az eget, amin elég sok fény áthatolt, az eső pedig szemerkélt. Tetszett.
Rengeteg időm volt még, hát ráérősen sétáltam. Csodálatos volt az idő, de már megint mindenki pulcsit tekert a feje köré, vagy hasonló módon védekezett, míg én a frissen mosott hajammal sem csináltam a fesztivált. Nem értem. Beletúrtam a hajamba: nedves plüssállatka.
Megszólalt a Warpaint Beetles-sze. Tökéletes. A zebrán szembe jön velem egy 30 körüli nő, halvány rózsaszín pórázon beagle-t sétáltat. Egy pillanatra elmosolyodom. Milyen tisztának és bájosnak tűnik, tényleg, mi volna, ha nekem is lenne egyszer kutyám? Talán ha olyan nagy tetőteraszos lakásom lenne, mint amilyenre vágyom. Vagy... Mondjuk a kettő nem zárja ki egymást. Hm.
Ismétlésre rakom a dalt. Nekem most csak ez kell. Nem akarok megállni, szeretnék egész nap sétálni, utazni, egyedül és csöndben lenni. Zenét hallgatni. Figyelni a többieket. Meg a szürke tájban felragyogó pipacsokat. Milyen szentimentális vagyok ma.
Egy kirándulásra gondolok, amire nem mondtam nemet, de valószínűleg nem fogok elmenni. A helyszínre visszavágyok, de a körülmények most nem jók nekem. Lehetne olyan, hogy mégis, de azt hiszem, az túl korai lenne. Mindenesetre elképzelem, ahogy ott vagyok, a reggeli tejeskávéval kimegyek a faház teraszára, a gyönyörű, friss, szemerkélő esőbe. Vajon miért képzelek el mindent úgy, mintha egy videoklip szereplője lennék? Egy kellemesen melankolikus, de pozitív végkicsengésű dalhoz készült videoklipé.
Erről a kirándulásról eszembe jut egy évekkel ezelőtti nyaralás, ahol szakadt az eső, de mégis jót tett a fejeknek. Én ott se voltam. Egy másik ember emléke, és én élesebben emlékszem rá, mint egy-két sajátomra. Fura. Vajon a sajátjaimnak hány százaléka hamis emlék?
Erre a gondolatra értem a pékséghez. Utána átjöttem az egyetemre.
A többit már tudjátok.
Azt hiszem, iszok egy kávét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése