Az előbb nagyon belefeledkeztem az írásba, el is felejtettem, hogy éhesen ültem le.

Aztán csak végigsétáltam a lakáson, amit bérlek: frissen mosott ruháim a szárítón, minden elmosogatva, a hűtőben zöldségek, fagyasztott húsok, fagyi, sör, főzelék, amit én főztem a saját magam által választott és vásárolt edényben, stb., a szennyesben a munkába hordott pólóim, a falon a múlt és a jövő, a könyvek, amiket én vettem, vagy az írásaim miatt kaptam, a füzetek, amik az én betűimtől kéklenek...

És akkor rájöttem.
Nincs itt semmiféle párhuzamos szürreális világ.

Felnőttem.

Ezek felnőtt problémák. Ha tetszik, ha nem. Ha undorít, ha nem. Ha végig akarom játszani, ha nem.

Egyrészt szomorú, hogy ilyen a realitás, a valóság, másrészt különös furcsa tisztaságot és "izgalmat" ad a dolgoknak. Nem tudom, jó-e, hogy nem vagyok az a menekülős típus.